Ezekben a napokban, amikor a halottakról emlékszünk, én az életről elmélkedem… az értelméről, a céljáról, a milyenségéről. Mindig is foglalkoztatott ez, hiszen valahogyan nem fért sohasem a fejembe, hogy csak úgy élni, hogyan lehet. Nekem mindig is voltak álmaim, mindig is élt egy kép a fejemben, hogyan szeretnék élni, mit szeretnék csinálni. Sokszor megkaptam, milyen nagyravágyó vagyok, nekem semmi sem elég, és mégis kinek képzelem magam. Bevallom, soha nem tudtam mit kezdeni ezekkel a megjegyzésekkel. Volt, mikor vitatkoztam, volt mikor megpróbáltam a saját nézőpontomnak hangot adni, majd idővel már sem nem konfrontálódtam, sem nem magyarázkodtam, csak odébb mentem és tettem azt, amit helyesnek éreztem. Az esetek döntő többségében egyedül mentem, sőt nem is mentem, vonszoltam magam a sárban vagy úsztam egy kátránygödörben. Kérdezhetitek, hogy voltak szüleim, volt szerető családom, volt férjem, voltak barátaim, akkor mégis miről beszélek most??? Arról a társas magányról, amikor úgy érzed, hogy a körülötted lévő emberek alig látnak, nem értenek, te pedig azt gondolod, benned van a hiba. Jobb esetben folyamatosan magadban kutakodsz, vajon min kellene változtatnod. Majd az önismereti úton rájössz arra, hogy nem arra kell fókuszálnod, hogyan legyél valaki teljesen más, hanem arra, hogyan használd a talentumaidat. Ez egy 180 fokos szemléletváltás, változás, és ha van elég erőd, akkor változtatás. Valahogyan mindig úgy alakult, hogy tudtam erőt meríteni a változtatáshoz. A saját tapasztalom és a saját utam során mindig akadtak segítők. Jellemzően munkatársak, akikből barátok lettek. Ők azok, akik mellettem voltak ezen az úton. Voltak, akik csak időszakosan, és vannak olyanok, akik még ma is erősítik a hitemet, akik segítenek feldolgozni a múlt traumáit, akik tanácsokkal látnak el a változtatások során, akik támogatják a céljaimat, akik inspirálnak, tanítanak, hogy meg tudjak tapasztalni és meg tudjak élni mindent, amire vágyom. Jó páran már nincsenek köztünk, de tovább élnek bennem a magamba integrált gondolatok által.
Egy dolog azonban tény. Egyáltalán nem volt egyszerű vagy könnyű a folyamat. Sőt. Csak megtanultam az élet nehézségeit egyre jobban viselni. Lelkileg. Mentálisan. És ez nyilvánul meg abban, ami látszik. Rájöttem, hogy az, ahogyan gondolkodom az életről, az élet értelméről és céljáról, és elhatároztam, hogy megváltoztatom, jobban az álmaim felé tolom a napjaimat, és elég erős lettem ahhoz, hogy minden változtatást meg is tegyek ezért, sokkal elviselhetőbbek lettek a hétköznapok. Nem mondom, hogy egyszerűbb, hogy könnyebb, de jobban viselem. Minden nehézség ellenére tudok mosolyogni. Bár aki ismer és lát engem, tud olvasni az arcomból, a szememből, a hangomból…
Amikor erről (a történésekről, a hogyan mentem rajta keresztül) mesélek bárkinek is, látom a döbbenetet az arcán, hogy ezt nem érti. Hát nem ezt látta, látja rajtam. Sőt, valami teljesen ideális vagy torz képet dédelgetett eddig rólam…Eddig.
Mindig vágytam arra, hogy érezzenek és lássanak, hogy úgy fogadjanak el, ahol éppen tartok a saját életemben és fejlődésemben. Hogy tanítsanak arra, hogyan lehetek még erősebb, leginkább önmagam és hogyan lehetek a világ szolgálatára. Magasztos gondolatok, igen. Tudom. Azonban megkaptam és élem már ezt. Sőt. Arra is rájöttem, hogy egyszerűen azt látom a világban, a helyzetekben, az emberekben, milyenek is lehetnének ideális állapotukban. Valahogyan van (mindig is volt) hozzá szemem. Már nem rejtem véka alá, már vállalom, hogy ez az egyik talentumom.
